A nevelőszüleimnek tavaly volt az 50-ik házassági évfordulójuk.
Felköszöntöttem ma (egyenlőre csak mobilon, majd később pedig személyesen is) nevelőapumat 79 évi születésnapja alkalmából (és most jöttem rá, szinte dupla annyi idős, mint én vagyok. Illetve szilveszterkor meg nevelőanyumat köszöntöttem az újévvel együtt.
Hálás lehetek nekik, amiért felneveltek még akkor is, ha a sorsom nem volt mindig kegyes hozzám. (Mert túl szigorú és ostoba vagyok, aki örülhet annak, hogy nem az intézetben kellett felnőnie Egerben).
Senkinek nem szeretném fájdítani a szívét, mert az ÉLET már ezt megtette. Az idő azonban sokmindenen képes változtatni, igy akár mindannyiunkon. Talán nagyon hosszú idő (majdnem 30 év) kellett a szüleim halálának a feldolgozásához. Amit igazán az érthet meg, aki már veszítette el valakijét. Remélem, hogy a scifiéletregényem még el fogjak tudni olvasni, mielőtt őket is elveszítem.
